KALANDOZÁSOK POKOLVÖLGYBEN

Pokol-völgye, Höllental. Már vagy egy hete tervezgettük Robival a kiszemelt utakat, így előkerült a Thomas Behm kalauz is. Nem semmi a figura, jó néhány sziklamászó kaller szerzője és számtalan út megnyitója, akár a 10-es fokozatban is. A Raxon és itt e völgyben is letette már névjegyét. Útjainak neve árulkodik az okkult horrorban való jártasságában és arról, hogy igazi metál arc. (Emperor, Satyricon, Thrash & Terror, Thor's Hammer, Kadath)

Indulás előtti este gondoltam jó lesz felkészülni és felvenni a fordulatszámot. Kislányommal a Gormathon nevű svéd death metal banda egyik számát hallgattuk, majd a szám közepén Angéla figyelmeztetett mosolyogva - Apa, most jön a riff. - Nevettünk és tényleg a kedvenc részem következett. - Igen ez jól kezdődik - gondoltam magamban.

Az első út

Érkezés után, elindultunk egy könnyebb 6 kötélhosszas utat megkeresni. A Gaisbauer Jug Weg volt az. Bár rossz úton mentünk fel és jó nagyot kerültünk, végül is nem volt különösebb gond megtalálni - igaz kétszer annyi idő alatt értünk oda, mint azt a kaller írja. Már messziről megláttuk a falat amelyen mászni fogunk és a 170 méteres utat is. Volt benne egy ijesztő bevágás is, amely távolról különösen félelmetesen hatott ránk... Némi helyi segítséggel aztán megtaláltuk a beszállót, majd Robi indult előre. Nagyon magabiztosan, végig jó erőben mászott. Hamarosan követtem én is, majd elértük a kéményt. Még sosem másztam igazi kéményt. Féltem is tőle, hiszen ez speciális technikát kíván. Félelmem beigazolódott, mert nagyon nehezen mozogtam benne. Ziháltam, izzadtam. Felfogtam egy reibungos részre. A lábam folyamatosan csúszott vissza. Bizonytalanul haladtam előre. - Most jön a riff - gondoltam ironikusan, majd a következő pillanatban visszacsúsztam. - Rohadt kémény! - mondtam ki hangosan. "Kamin", de hülyén hangzik. Nekiveselkedtem megint. Már nem szemből próbáltam. Hátamat nekifeszítettem a sziklának, lábammal ellentámasztottam. A hátizsákkal a hátamon nem volt egyszerű, de feljutottam. Robi vigyorogva várt. - Ez az, fasza volt! - mondta nevetve. - Nem szeretem a kéményeket. - válaszoltam. A következő rész még mindig egy kis kamin volt, de már jobban ment, mint elsőre. Az út talán legérdekesebb része egy traverz volt, majd jött az ijesztő bevágás, ami végül nem volt nehéz. Kis idő múlva már a fal tetején voltunk. Az út egyébként nagyon jól biztosítható volt, talán csak egy hexet és egy hevedert használtunk pluszba.

Robi a bevágás előtt

És mondá az Úr, hogy Ó Yeah!

Szertefoszlott tervek

Másnap a Stadelwandon a 10 kötélhosszas Richterkante volt a kiszemelt. Némi esővel is kellett számolni, de nem számottevővel. Hajnali ötkor  keltünk, majd a reggeli után elindultunk a beszállóhoz. Elmentünk egészen a fal másik végébe, de az utat nem találtuk. Két órát bolyongtunk a törmeléklejtőkön, közben háromszor eleredt az eső. Szerencsére gyorsan elállt, így nem izgultunk amiatt, hogy nem szárad fel a szikla. De a kedvünk már elment ettől az úttól. Visszafelé találkoztunk egy magyar párral, akik biztosítottak minket, hogy pedig jó helyen járunk, de már hagytuk a dolgot. Nem volt kedvünk újra keresgélni. Visszamentünk a parkolóba, közben újra eleredt az eső. Na igen, úgy látszik nem volt véletlen. Ezért nem kellett nekünk az utat megtalálni... Ebéd után kinéztünk egy rövidebb utat, valamit muszáj lesz mászni. A Woachtalkante csak 5 kötélhossz, ráadásul pontosan tudjuk hol a beszállója. Gyerünk. Gyönyörű és kitett gerinc út. - Csak ne lenne ilyen borult az ég. Na mindegy, eddig is elállt hamar az eső. - gondoltuk, majd az első kötélhosszban találtuk magunkat. A standból kinézve, már fekete felhő közeledett gyorsan. - Robi, ez más lesz, mint a délelőtti. Ereszkedjünk vissza, amíg tudunk. - mondtam, de társam már nekiveselkedett a második szakasznak. Néhány akasztás után, hevesen esni kezdett. Hamar visszaereszkedett a standba, ekkor már villámlott is. Na ennek a fele sem tréfa. Húzzunk le a falról minél gyorsabban...

Törmeléklejtőn

Pokolvögy komor arca

A parkolóba visszafelé tartva, már bőrig áztunk, nem beszélve a kötélről. Még fél órát ültünk a kocsiban, de egyre jobban esett. Bár másnapra jó időt mondtak, kérdéses volt, hogy felszárad-e a fal, hiszen már bőven benne voltunk a délutánban. Következő napra is egy hosszabb utat terveztünk, de végül csalódottan már aznap hazaindultunk.

Azért jó volt

Mert, tapasztalat szerzésnek kiváló volt. Feltérképeztük a kiszemelt utakat, amiket legközelebb már nem kell keresni. Számomra pedig kiderült, hogy az ótvaros Lokit cipőm nemcsak hogy baromi kényelmetlen, de pontosat lépni sem tudtam benne a sziklán...

Hazafelé Carcass és Dissection üvöltött a kocsiban. Bár Höllental most a komor arcát mutatta nekünk, jövünk még vissza.

Szeki voltam

Robi beszámolóját pedig itt olvashatjátok.